Hullajó (Braindead aka. Dead Alive)

Uram Isten, másfél éve írtam ide utoljára! De a jó zombi mindig visszajön a halálból, így hát én is visszatértem. És ezen felettébb magasztos, már-már ünnepi alkalomból engedjétek meg, hogy bemutassam a valaha készült legjobb zombivígjátékot és egyben kedvenc zombi témájú filmemet...nem, nem a Survival of the Dead az, pedig elég nevetségesre sikerült szegényke. A Hullajóról fogok írni.Láttad már a Gyűrűk Ura bármely részét? Valószínűleg igen, így feltételezem az is feltűnt, hogy a rendező, Peter Jackson ért a meséléshez. Még akkor is ha ezt a képességét mintha elfelejtette volna mióta a nagy stúdiók fölkarolták. Nos, jelen filmet is ő rendezte, de szerencsére amikor a Hullajót készítette még távol volt attól hogy sztárrendező legyen, senki nem szólt bele abba mit hogyan csináljon, tombolhatott a kreativitása. Hála a jó égnek! Előre lelövöm a poént: ez egy 10 pontos filmet eredményezett.A sztori a Koponya-szigeten kezdődik ( King Kong valaki? ), egy állatkerti megbízott segítőivel menekül a sziget bennszülöttjei elől, mert elloptak egy, csak a szigeten élő patkánymajmot. A legenda szerint a majmok őseit a kalózhajók patkányai megerőszakolták, és később az ezen szentségtelen nászból született hibridekkel az őslakosok fekete mágiát űztek. Hőseink végül elmenekülnek, de az állatbefogót megharapja a majom. Hamarosan megtudjuk, hogy ez nem jó ómen, ugyanis a segítők még a fejen lévő harapások fertőtlenítésére is egy macsetát használnak. Singaia! A segítők végül leszállítják a patkánymajmot, ami így eljut Új-Zélandra, azon belül is a Wellingtoni Állatkertbe. Eközben bekapcsolódunk a főhős, Lionel Cosgrove életébe. Szerencsétlen bőven harminc fölött jár, de még mindig a vén szipirtyó anyjával lakik, aki vasszigorral és manipulációval láncolja őt magához. De a szerelemnek nem lehet útját állni, főhősünk és Paquita, a közeli bolt eladójának a lánya hamarosan egymásra találnak. Első randevú gyanánt elmennek az állatkertbe, de Lionel anyja utánuk settenkedik, és a vén kurva itt baszik rá: egy óvatlan pillanatában megharapja a patkánymajom! Ezután hamarosan kiderül miért is kellett az a bizonyos bozótvágós fertőtlenítés: akit a majom megharap hamarosan zombivá változik. Ez történik Lionel anyjával is, de a főszereplő, tekintve ödipális fixáltságát nem tudja végleg másvilágra küldeni élőhalott szülőjét. És mivel mindannyian tudjuk (hisz saját bőrünkön is tapasztaltuk már), hogy a nyugdíjkorhatár biztos elérésének nem záloga a pincében tárolt fel-alá járkáló rothadó ős, ezért sejthetjük hogy ez a puhapöcsűség még fog bonyodalmakat okozni.Mint látjuk a sztori egyszerűbb már nem is lehetne: egy hős, az ő kedvese és a gonosz szörnyek, valószínűleg a hős a végén megmenti szerelmét (vagy mégsem?). De ha egy ilyen történetet olyasvalaki mesél el aki tudja hogy kell élvezetesen mesélni, a sablonosság nem lehet hátrány. És ahogy azt már említettem Jackson ért (vagy értett?) a meséléshez. És anno szart mindenre ami szent: egyház, gyász, anyaság? Mind egytől egyig végtelenül túlzó módon vannak kifigurázva. És ha már túlzás: a filmet minden idők egyik, ha nem A legvéresebbjének mondják. Például az utolsó hentelés leforgatásához állítólag 300 liter művért használtak el, így nem csoda, hogy ha megjelenik egy igazán véres és undorító film, akkor a Hullajó címe biztos szerepel a film kritikájának szövegében. És a filmet ezek a túlzások teszik nemcsak a zombifilmek de a horrorfilmek tengeréből kiemelkedővé. Mert míg mondjuk egy torture porn-ban a szélsőségesen undorító jelenetek öncélúak, jelen esetben másról van szó. Az irónia, még inkább az önirónia eszközei. A rendező nyilvánvalóan egy percig sem vette komolyan sem magát, sem a zsánert a film készítése közben. És közben pokolian jól szórakozott, hogy mi is pokolian jól szórakozzunk. Tehát az a furcsa kombináció állhat elő a mű megnézése közben, hogy tűrőképességünktől függően vagy öklendezünk vagy hányunk, miközben halálra röhögjük magunkat, és mindezt még élvezzük is. Én sem ezen film megnézése előtt, sem azóta nem találkoztam olyan, a zsánerbe vágó filmmel ami ezt a két dolgot, egyensúlyozva a penge élén ilyen mesterien vegyítette volna.

Ezért a 10 pont, és ezért ez számomra minden idők leghatalmasabb zombifilmje. Eddig ez szórakoztatott a legjobban. Pont.

Dellamorte Dellamore

Nem tudok olaszul, de a film címe valami olyasmit jelent, hogy a Szerelem halála. Maga a film pedig erről szól, a szerelemről és a halálról. Ez a két dolog a legmeghatározóbb az ember életében? Talán igen. Ahogy a filmben is elhangzik, azért születtünk, hogy meghaljunk, a halálra születtünk, meg persze a szerelemre.

Francesco Dellamorte (Rupert Everett) a Buffalora nevű városka temetőjének gondnoka nagy problémával küzd, a halottak ugyanis mostanában úgy gondolják, hogy 7 nap után életre kelnek. Francesco feladata az élőhalottak semlegesítése, a helyzet kézben tartása, ugyanis nem szeretné, hogy mindez a városka polgárainak tudomására jusson, mivel ez esetben a temetőt valószínűleg bezárnák. Francesco pedig szereti ezt a munkát, egyedül, a többi városi bolondtól elszigetelve éli sajátos életét. Egyetlen társa, és jobb keze a szellemi fogyatékos, kissé együgyű, de szeretnivaló Gnaghi, aki nem sok vizet zavar, éppen ezért jó társaság.

Francesco megszállottan keresi az igaz szerelmet [és egyáltalán az élet értelmét], de szinte amint rálel arra, rögtön el is veszíti azt. Élete szinte csak a temetőben játszódik, a körülötte lévő világ közönyös számára, és bármit is csinál senki sem veszi őt komolyan, szellemként tekintenek rá, átnéznek rajta. Menekülne eddigi életéből, de végül ráébred, hogy ez lehetetlen.

"Eljön egy pillanat, amikor ráébredsz, több halottat ismersz, mint élőt."

Művészfilm, vígjáték, horror, egyik sem és mindegyik. A Dellamorte Dellamore maga a csoda. Rendkívül tömény, de mégse fullasztó, akárhányszor nézem, elvesztem az időérzékem, olyan, mint ha már órák óta nézném, és még csak 15 perc telt el, de ezt kizárólag jó értelembe véve mondom. A sztori magával ragadó, csodálatos mese. A történet varázslatos, a megvalósítás, szinte tökély, és mindez teletűzdelve iróniával, orbitális fekete humorral, már-már morbid utalásokkal. Ezek az apróbb megjegyzések ugyan néha erőssen morbidak, de jobban belegondolva bizony-bizony egészen komoly tartalommal is bírnak. Szilárd elhatározásom volt, hogy legjobb szövegeket megpróbálom idézni a cikk folyamán, ezért kijegyzeteltem őket, de szinte lehetetlen, mert olyan sok, és olyan sok jó van, hogy ezt inkább megnézni kell, sőt kötelező.

Úgy gondolom egy filmre azt mondani, hogy tökéletes, nagyon nehéz. A 10 pontot kiadni valamire bizony csak nagy ritkán szabad. Hatalmas filmnek kell lennie annak, amely mindezt kiérdemli, és csak nagyon kevés erre méltó film van. Többek között ilyen kaliberű a Hullajó, no és gondolom kitaláltátok már, hogy nálam a Dellamorte Dellamore is. Nem volt kétséges egy percig sem, hogy milyen osztályzatot kap. Mesterien tökéletes, felülmulhatatlan klasszikus. És igen, 10 pont ér. Köszönjük Michele Soavi. [u.i.: elnézést a sok képért, de egyiket sem volt szívem kihagyni]