Return of the Living Dead (1985)
Ha megkérdezné valaki tőlem, hogy véleményem szerint melyik a legjobb zombi film, nem ezt választanám. Arra a kérdésre, hogy melyik áll legközelebb a szívemhez, szintén más lenne a válasz. Nem ezt tartanám a legfélelmetesebbnek, de még a legviccesebbnek sem. Nem erre mondanám, hogy a legnagyobb hatással volt rám, és azt sem, hogy filmtörténelmi jelentőségű. Mégis, ez az a film, ami mellett nem mehetek el szó nélkül. Nem azért, mert bármilyen szempontból is a legek legének tartom, hanem azért mert egyszerűen megismételhetetlen, még úgy is, hogy hivatalosan további négy folytatást ért meg. Ez a film, az én keresztem. A cikk megírását évek óta tervezem, többször neki is álltam, de sosem adta meg magát. Egyszeri és megismételhetetlen, ez a Return of the Living Dead.
Az élőhalottak visszatérnek. De honnan is? Hát persze, a film nem máson alapul, mint a híres Élőhalottak éjszakája című, ma már (és természetesen 1985-ben is) klasszikusnak számító Romero alkotáson. No nem csak azért, mert a filmben is utalnak rá, vagy én kitaláltam, hanem sokkal prózaibb oka van e kijelentésemnek. A történet ugyanis egy 1978-as, azonos című könyv alapján készült. A könyv szerzője pedig az a John A. Russo volt, aki történetesen (milyen meglepő) épp George A. Romeroval közösen írta az Élőhalottak éjszakájának forgatókönyvét. Sőt hovatovább szerepet is vállalt, nevesen egy zombit alakított az igen alacsony költségvetésű filmben. Russo már a hetvenes évek végén szerette volna megfilmesíteni novelláját, de nem sikerült hozzá megfelelő támogatót találni, míg végül Dan O'Bannonnal közösen sikerült tető alá hozni a produkciót. Az már csak hab a tortán, hogy a végül elkészült Return of the Living Dead című film sztoriját oly gyökeresen átírták, hogy az alapjául szolgáló könyvvel már csak minimális mértékben egyezik. De ettől függetlenül tény, hogy a 17 évvel korábbi alkotással nem csak műfaját tekintve mutat rokonságot a fantasztikus 80-as évek derekán elkészült alkotás.
Az egész filmben a legjobban azt imádom, hogy abszolút szerethető. Hiszen humoros horrorral állunk szemben, mosolyra fakaszt. És ami a leggyönyörűbb, hogy iszonyatosan árad belőle minden, amit a 80-as évek Amerikájában (és amerikai horrorjában) oly nagyon szeretünk. A filmet 1984 nyarán forgatták, fél évvel járunk az után, hogy megjelent Michael Jacksson Thriller című videóklipje, mely akárhányszor megnézem a filmet mindig eszembe jut, talán nem véletlenül. Mitől lehet még szeretni ezt a filmet azon kívül, hogy csudajó? A válasz egyértelmű, hogy magyarosan fogalmazzak, a fíling miatt. Zseniális a filmzene, melyet albumon is kiadtak. És persze nem mehetünk el szó nélkül a filmbéli Trash nevű lány - akit a mostanra már számos B-kategóriás filmben játszó Linnea Quigley alakít - által előadott, örökké felejthetetlen sírkövön bemutatott sztriptíze mellett, melyhez képest a Zombie Stripperek csak kismiskák voltak. Imádunk Trash!!!
Maga a film sztorija arról szól, hogy az Uneeda nevű kórházi segédeszköz forgalmazó vállalat fiatal dolgozója, Freddy első napját tölti a cégnél. Frank, az öreg dolgozó megpróbálja bevezetni a zöldfülű suhancot a szakma rejtelmeibe, míg egy beszélgetés során kiderül, hogy a raktár pincéjében katonai vegyszeres hordók hevernek. Állítólag a hordókban élőhalottak maradványai találhatók. Persze a kíváncsiság nagy úr, és szerencsétlenségükre sikerül az egyik hordót "meglékelni", és elszabadítani a nézők által már oly nagyon várt poklot. Időközben Freddy kedvese, és punk barátai unalmukban a szomszédos temetőben próbálják bulival elütni az időt, de vesztükre a találóan Feltámadás temetőnek elnevezett sírkertben minden a feje tetejére áll. Bár a galibát okozók még megpróbálják Earnie a jópofa boncmester segítségével eltusolni a baklövésüket ("A crematorium thats beautiful!"), azonban mint utólag kiderül csak tetézni sikerül a kalamajkát...
Mint már korábban is említettem, a film még 4 folytatást ért meg, de az eredeti alkotóknak a folytatásokhoz már nem sok köze volt. És valljuk be mint a legtöbb esetben itt is a legelső rész az, ami a legjobban sikerült, és ami a legnagyobb nyomot hagyta a nézőkben, így természetesen bennem is. A Return of the Living Dead zombijai abban is különböznek a többi átlagos zombitól, hogy ők nem embert akarnak falni, hanem kizárólag agyvelőt (BRAINS, BRAINS, BRAINS). Azt hiszem, ez a mára már szállóigévé vált kifejezés egyértelműen ennek a filmnek köszönhető. Ezen kívül egy dolgot jegyeznék még meg azoknak, akik szerint a zombi csak egy vánszorgó húscafat, és undorodnak a 21. század futkározó élőhalottjaitól, hogy tessék megnézni, ezt a mára már klasszikusnak számító fantasztikus filmet, mert itt bizony szintén turbórágón élnek a zombik, tepernek ezerrel. Úgyhogy kuss, sarokba leülni. És ahogy BB Renato mondaná: Pofád lapos puttana! Ez bizony kurvára 9/10.
